Mosolydiplomácia a német sas árnyékában
Fotográfia: Tobias Schwarz/AFP/Getty Images
Hogy az új brit miniszterelnök, Theresa May első külföldi útja Berlinbe vezetett, s nem – mondjuk – Washingtonba, az több mint beszédes: szimbolikus jelentőségű. A Brexit árnyékában a gesztus által megfogalmazott üzenet könnyen dekódolható: az Egyesült Királyság nem kívánja elhagyni Európa süllyedő hajóját.
De személyes választásként is értékelhető az út. Ha így olvassuk, akkor May döntése a következőt kívánja sugallni: Frau Merkel az én számomra megfelelő kihívás – tehát egyenest szembe nézek vele.
May nem pusztán a rossz hírrel érkezett Berlinbe, ajándékot is vitt vendéglátójának. Mert ez a különbség a női politikus és a férfi között: hogy vállalnak olyan emberi megnyilvánulásokat is, amelyeket a férfipolitikus inkább eltitkol, elleplez. May két túrázóknak szóló könyvet vitt Merkelnek – mind a ketten szerelmesei a hegyvidéki sétáknak. Az ajándék egyben megint csak kettejük hasonlóságára tudta felhívni a figyelmet.
Az ajándékon túl a vendég két fontos üzenettel érkezett. Az egyik keserű pirulának is tekinthető: az Egyesült Királyság nem szeretné elkapkodni az 50. cikk szerint a kilépési nyilatkozat beadását, mert úgy látja, csak ha már képes volt a politikai elit megfogalmazni az ország tényleges céljait, s az ország lakossága és egyes részei külön is el tudták ezt fogadni, csak akkor tudja felelősen vállalni a kilépési folyamat végig vitelét. A másik e keserű szájízt van hivatva édesíteni: May szerint az Egyesült Királyság a lehető legszorosabb gazdasági kapcsolatok megtartásában érdekelt, úgy az EU-val, mint Németországgal.
De még ez az üzenet sem feltétlenül tudja megédesíteni a német tárgyalópartner szájízét. Hiszen May a migráció kérdésében a brit kontroll szükségességét hangsúlyozta, ez nyilván szuverenitási kérdésnek is tekinthető. Márpedig Merkel előre világossá tette: ha a szabad mozgás elvét nem akarja megadni a Brexit után a UK, akkor szó sem lehet a szabad piachoz való hozzáféréséről.
A tárgyalásokon láthatólag egyelőre – jó szándékát kifejezve - csak tapogatózott mindkét fél. Nem akarta egyikőjük sem rárúgni az ajtót partnerére. A nyilvánvaló helyzeti előnnyel rendelkező Merkel láthatólag nem kívánta első alkalommal megszorongatni ellenfelét. Jelezte – szemben Junckerrel és Schulzzal, az EU jól összedolgozó, pedig elvileg más-más politikai családhoz tartozó csúcsvezetőivel -, hogy számára elfogadható, ha az Egyesült Királyság először saját álláspontját szeretné kialakítani ,s csak utána indítja el a tényleges kilépési folyamatot. Ezt akár May tárgyalási sikere bizonyítékaként is olvashatja az ember.
Valójában azonban a kevéssé erőteljes merkeli fellépés adott esetben még félelmetesebbnek tűnhetett brit tárgyaló partnere számára, mintha rögtön az elején elkezdi zsarolni és fenyegetni. Merkel világossá tette: nem lehet sokáig lebegtetni a kérdést, az európai polgárok joggal tartanak igényt arra, hogy világos roadmap-et kapjanak a kiválás folyamatáról. Ráadásul felelős európai vezetőként hangsúlyozta: számára csak az lehet majd jó megállapodás a britekkel, amelyhez mind a 27 bent maradó tagállam önként tud csatlakozni. Ezzel kizárta a külön alku lehetőségét, s összeurópai megoldás felé terelte a tárgyalást.
Az első szópárbaj tehát lezajlott a két nagy hatalmú nő között. Pedig az egyikük csak most lépett fel a globális nagypolitika színpadára. A kérdés az, hogy miként fognak egymással szót érteni e feltehetőleg shakespeare-i hosszúságú és mélységű előadás során. S persze az is kérdés, hogyan folytatódik a két állam vezetői között a bilaterális tárgyalás, ha például Merkel jövőre nem nyeri el újra választói bizalmát.
Vagy ha novemberben az USA is nőt választ elnökéül.
